Ez is lehetne csak egy hónap. Szerettem volna már korábban írni, de valahogy nem jött össze. Erre sokszor fogom, egyszerűen nem jön össze. Néhány nappal ezelőtt betöltöttem a 39. életévemet, fránya 18.-a aznap volt 3 hónapja, hogy…! Mikor telik el majd annyi idő, hogy nem fog eszembe jutni minden hó 18.-án? Nem tudom, Anyunál évek kellettek a 24.-ékhez.

Nem vagyok büszke rá, bár nem igazán érdekel senkinek sem a véleménye de nem mentem el az utolsó vizsgámra. Igen tudom, szerintetek megfutamodtam és gyerekesen viselkedtem. Szerintem meg egész éjjel nem aludtam, ment a hasam és reggel amikor fel kellett volna kelnem akkor egy három órás laza sírógörcs jött rám. Nem tudom, milyen lehet az idegösszeomlás, sokfélék. Mindenkinek más. Ezt most én nem tudtam megugrani. Semmi vész mert jövő augusztusig le tudom tenni ha esetleg meggondolom magamat. Egy biztos mindenki másképpen lát mindent. De az nagyon jó tud lenni ha vannak emberek akik virtuálisan megsimogatják a bucinkat és azt mondják “nem vagy robot”, “az is szép, hogy idáig eljutottál.” “Aki ismer az tudja, hogy most mi van veled”. Sosem fogok mögé bújni. Mert elment. Úgy érezte el kell mennie. És bár minden nap kattogok rajta elfogadtam ezt a nem is tudom, döntést! Szar. Kurva szar. Kiborító. Sokat sírok. Egy barátom a minap megkérdezte, hogyan vagyok, mit érzek. Nem tudtam mit mondani, mert nem tudom mit érzek. Nincs kedvem semmihez. Csak ülni és nézni ki a fejemből. Persze erre nincs időm és általában reggeltől estig rohangálok mint pók a falon de a fejemben nem zajlik semmi, a villanykörte kiégett. Lemerült az elem és most nincs kedvem cserélni. Néha mosolyogni is fájdalmas. Csak bámulni és lélegezni.