1 hónap és 10 nap telt el amióta elmentél. Még nem fogtam fel. Az agyam biztos nem. Mintha csak elutaztál volna valahova és majd jössz, egyszer majd írni fogsz csak most nagyon busy vagy. Fura érzés. Ha beszélnem kéne arról amit érzek nem nagyon tudnék mit mondani. Amikor Anyukám elment az olyan “egyértelmű” volt. Hosszú betegség és küzdés után a szervezete feladta a harcot. Megbékéltem a tudattal, hogy már nem fáj neki minden. A levegő vételtől a pislogásig.

Ami most történt 1 hónapja és 10 napja az egy teljesen elképesztően értelmetlen dolog valahol. Már amit a külvilág lát és gondol. De persze ha a szívemre teszem a kezemet fàj kimondanom de “jobb ez így”. Mert nem érheti baj, bántás, nem kell tovább küzdeni a démonokkal amikkel nem volt képes zöldágra vergődni. Ez egy borzasztóan borzasztó dolog. A minap leadtam hivatalos papírokat, a néni nem tudta nem megjegyezni, hogy nagyon fiatal volt. Az volt. 40 éves.

A minap belefutottam régi pendrivokba és megnézegettem kis kíváncsi létemre mit rejtegetnek. A legtöbb zenét, fényképeket a lovakról. De egy egészen mást rejtett. Újságcikkeket. Amiken Ő van. Versenyekről képeket. Istenem de fiatal volt még akkor… Akkor amikor már sikereket ért el. Ha belegondolok a tehetségével világsikereket érhetett volna el. Minden adottsága meg volt hozzá.

Nekem sokkal többet kellett tanulnom mindig. Mert valahogy hármunk közül én nem lettem különösebb tehetséggel megáldva. Igazából ha visszagondolok néhány apróságon változtatnék a múltamban de semmit sem bántam meg.

A barátai szerveztek egy búcsúztatót neki amit 19.-én vasárnap meg is tartottunk. Kicsit féltem, nem tudtam elképzelni sem, hogy mire számítsak én mint testvér. Nagy meglepetésemre tényleg csak olyan emberek jöttek el akik régen ismerték. Volt 4 ember akikről azóta se tudom, hogy kik. Összességében szép volt – már ha lehet ilyet mondani. Kb 35 ember jött össze. Mindenki kedves volt és előzékeny. Voltak olyanok akikkel 20 éve – vagy még több – nem találkoztam. Érdekesek az emberi kapcsolatok. Mert tényleg van ami képes folytatódni akármennyi idő is telik el. Lesétáltunk a Duna partra, sütött a nap. Összeálltunk nagyjából de még sem túl közel és S. felállított egy kis hangfalat meg mikrofont, hogy aki akar búcsúzzon el tőle. Ő kezdte és abban a pillanatban ahogy beszélni kezdett az eső elkezdett ömleni. Amíg beszélt, csak esett és esett. Majd az utolsó szót ahogy kimondta az eső abba maradt. Érdekes nem?! Biztos vagyok benne , hogy ott volt velünk akkor. Virágot dobtunk a Dunába. Én sokáig bámultam a vizet. Remélem békére lelt.

Szia Ada! Kiss Adrián, két s-sel. 

Egy sokak számára ismert kép ugrik be azonnal, most h rád gondolok. Az oviban ülünk a padon, szépen, ünneplőbe öltöztetve. Mikor ezt a képet nézegettük, mindig azt mondtad, hogy: „Itt már adtunk magunkra!” Röhejesen néztünk ki, de már egymás mellett ültünk. A barátokról készítettek közös fotót is. Én bamba arccal néztem valahova, te kedvesen a fényképezőgépbe. Lábunkon keksz-szandál, a mai napig nem tudom ezt miért így hívtad. Az enyém a földön, a tiéd a levegőben, ugyanis nem ért le a lábad. Már akkor is több mint egy fejjel nagyobb voltam, és ez így is maradt. Mindig én néztem le rád. Most már fordítva van. 

Bármennyire is én voltam a magasabb, te voltál a főnök. Már az oviban is. Mikor a Lenkefi Laciék elrabolták a Lehr Gabit a Ligetben, a játszótéren, te adtad ki a parancsot, hogy meg kell mentenünk. Meg is mentettük, és így lettünk legjobb barátok hárman. 

Emlékszem az ovitól egy sarokra laktatok akkor, és mennyit játszottunk nálatok. És mennyit rosszalkodtunk az oviban, be is voltunk fenyegetve az Ancsa néni által, hogy levisz a pincébe ha így folytatjuk és akkor majd elvisz minket a Kun Béla. Időközben pedig a húgaink is összebarátkoztak. Aztán az ovinak vége lett, Lehr Gabi lemorzsolódott, másik iskolába ment. De mi megmaradtunk, mentünk együtt a Szent Istvánba.

Micsoda évek következtek. Rengeteg élmény, kaland, újabb barátok. Te jó tanuló voltál, én kevésbé. Te tudtál suttogva beszélni, én kevésbé. Én hamar a rosszgyerekek közé lettem sorolva, te nem. Viszont sosem volt ez akadály számunkra. Maradtunk, akik voltunk. Gördeszkáztál, én is akartam. Görkoriztál, én is akartam. Horgásztál, én is akartam. Én kosaraztam, te azt nem akartál. 

Az első filmet is, amiben szerepeltem, te vetted fel. Videokamerát hoztál és már forgattunk is.

Aztán egyszer csak közölted, hogy színházban szerepelsz. Én meg nagyon büszke voltam, az én barátom, színházban. Megnéztünk téged az Operában, aztán később az Operettben. Rém irigy voltam, micsoda jó dolgod volt, színpadon, énekelsz, táncolsz, megtapsolnak. Mindent olyan természetesen és magabiztosan csináltál, hogy nem is értettem mi ebben a nehéz. Csak sok-sok évvel később jöttem rá. 

Aztán engem eltanácsoltak a sulinkból. Körmendre kerültem, és a mai napig megvan az a kis kosárlabda, amit a Pálcitól és tőled kaptam, hogy azzal tanuljak meg zsákolni. Meg is tanultam. Ekkora távolságból is kitartottunk egymás mellett. Sőt nyáron jöttek a Kresz táborok, a horgászások Napalóval, a Nagypapáddal. Sok új közös barát és közös élmény, egészen az általános iskola végéig, amikor is közölted, hogy mész egy újabb válogatásra, egy új darabba. Én meg gondoltam, ha te mész akkor most már nekem is ott a helyem, az nem lehet, hogy ne együtt próbáljuk meg, pláne, hogy Bálint barátunk is ment. És így vissza is kerülhettem Pestre. Mindhármunkat beválogattak a Valahol Európában c. musicalbe.

A színházzal egy új világ nyílt meg számomra, amiben te, akkor már otthonosan mozogtál. Mindenkit ismertél, és téged is mindenki ismert, szeretett. Nagyrészt neked köszönhettem, hogy a színészkedés magával ragadott, és szintén örök barátom lett. 

Közben te gimnáziumba mentél, és mivel nekem nem volt gimis osztályom – ha emlékeztek, rossz tanuló voltam, így csak szakmunkásba vettek fel – hát kaptam tőled egy gimnáziumi osztályt is. Újabb életre szóló barátságok kötődtek, de tulajdonképpen folyamatosan adtuk-vettük egymás között a barátokat. Így ülhettem ott az érettségi banketteden, a „közös” osztályunkkal. Így nőttünk fel.

Te a gyerekszínészet és a gimi végével elbizonytalanodtál, és mindenfélére gondoltál, hogy mivel foglalkoznál. Próbálgattad a szárnyaidat, akár csak én és mindenki más. 

Nekiindultál és több országot is bejártál, hátha valami jó ötlet jut eszedbe. Voltál Amerikában, Izraelben. 

Aztán egy nap odaálltál elém és azt mondtad fodrász leszel. Nagyon jó ötletnek tartottam, támogattam az ezt az ötletedet.

Viszonylag hamar kiderült, hogy mennyire tehetséges vagy. Már tanuló korodban sikereket értél el, és mire elvégezted a fodrászsulit, már versenyekre jártál. Már végzett fodrászként jutottál el nagy világversenyekre is, Las Vegasba, Moszkvába, ahol hihetetlen eredményeket értél el. 

Sztárfodrász lettél és hamarosan te fésülted a hazai sztárvilág krémjét. Azzal a fésűvel, ami már az oviban is a jeled volt. 

Tényleg klassz, sikeres pályát találtál magadnak. Bekerültél egy kiemelt helyre, ahova nem sokan kerülhettek be. 

Aztán sajnos jöttek a nehéz napok, a Nagypapád és később Anyukád is itt hagytak, amit te nagyon nehezen viseltél. Nehezen, mert nagyon szeretted őket, és tudtad, hogy ők is mennyire szerettek téged. Sajnos azt viszont sosem vetted komolyan, hogy vagyunk még páran, akik nagyon szeretnek.

Nem tudtad feldolgozni a feldolgozhatatlant, nem tudtad legyőzni a legyőzhetetlent.

Elindultál egy olyan úton, amin már nem tudtam veled menni. Hiába próbáltalak, próbáltunk visszafordítani, igazán sosem akartál visszafordulni. 

Itt hagytál Ada. Engem, minket. Itt hagytad Édesapádat, akinek kettétört a szíve, aki tehetetlenül nézte, hogyan távolodsz. Itt hagytad a testvéreidet, a Húgodat, aki a végsőkig küzdött érted, és bízott benned, hogy meg tudsz állni.

Nem tudtál.

Az ollódat, a fésűdet hátra hagytad, minél hamarabb szerettél volna már Anyukáddal lenni. 

Nem tudok rád haragudni. Csak nagyon fáj. Fáj, hogy csak ilyen rövid időt tölthettünk együtt. 

Fáj, hogy nem láttam a gyerekeidet megszületni. Fáj, hogy nem láttalak boldognak. Fáj, hogy nem együtt öregedtünk meg.  Fáj, hogy nem hagytad, hogy segítsünk. Fáj, hogy nem érezted a szeretetünket. 

Pedig mondtam neked. Csak lehet, hogy túl magasról mondtam, és nem hallottad igazán.

Ada, barátom, testvérem.

Kiss Adrián 

Két s-sel.

🖤❤️

Minden nap elolvasom…és nézegetem a képeit mindegyiken mosolyog. Bárcsak megfogtad volna valamelyikünk kezét. Nem engedtük volna el. Sosem.