1 hónap és 10 nap telt el amióta elmentél. Még nem fogtam fel. Az agyam biztos nem. Mintha csak elutaztál volna valahova és majd jössz, egyszer majd írni fogsz csak most nagyon busy vagy. Fura érzés. Ha beszélnem kéne arról amit érzek nem nagyon tudnék mit mondani. Amikor Anyukám elment az olyan “egyértelmű” volt. Hosszú betegség és küzdés után a szervezete feladta a harcot. Megbékéltem a tudattal, hogy már nem fáj neki minden. A levegő vételtől a pislogásig.

Ami most történt 1 hónapja és 10 napja az egy teljesen elképesztően értelmetlen dolog valahol. Már amit a külvilág lát és gondol. De persze ha a szívemre teszem a kezemet fàj kimondanom de “jobb ez így”. Mert nem érheti baj, bántás, nem kell tovább küzdeni a démonokkal amikkel nem volt képes zöldágra vergődni. Ez egy borzasztóan borzasztó dolog. A minap leadtam hivatalos papírokat, a néni nem tudta nem megjegyezni, hogy nagyon fiatal volt. Az volt. 40 éves.

A minap belefutottam régi pendrivokba és megnézegettem kis kíváncsi létemre mit rejtegetnek. A legtöbb zenét, fényképeket a lovakról. De egy egészen mást rejtett. Újságcikkeket. Amiken Ő van. Versenyekről képeket. Istenem de fiatal volt még akkor… Akkor amikor már sikereket ért el. Ha belegondolok a tehetségével világsikereket érhetett volna el. Minden adottsága meg volt hozzá.

Nekem sokkal többet kellett tanulnom mindig. Mert valahogy hármunk közül én nem lettem különösebb tehetséggel megáldva. Igazából ha visszagondolok néhány apróságon változtatnék a múltamban de semmit sem bántam meg.

A barátai szerveztek egy búcsúztatót neki amit 19.-én vasárnap meg is tartottunk. Kicsit féltem, nem tudtam elképzelni sem, hogy mire számítsak én mint testvér. Nagy meglepetésemre tényleg csak olyan emberek jöttek el akik régen ismerték. Volt 4 ember akikről azóta se tudom, hogy kik. Összességében szép volt – már ha lehet ilyet mondani. Kb 35 ember jött össze. Mindenki kedves volt és előzékeny. Voltak olyanok akikkel 20 éve – vagy még több – nem találkoztam. Érdekesek az emberi kapcsolatok. Mert tényleg van ami képes folytatódni akármennyi idő is telik el. Lesétáltunk a Duna partra, sütött a nap. Összeálltunk nagyjából de még sem túl közel és S. felállított egy kis hangfalat meg mikrofont, hogy aki akar búcsúzzon el tőle. Ő kezdte és abban a pillanatban ahogy beszélni kezdett az eső elkezdett ömleni. Amíg beszélt, csak esett és esett. Majd az utolsó szót ahogy kimondta az eső abba maradt. Érdekes nem?! Biztos vagyok benne , hogy ott volt velünk akkor. Virágot dobtunk a Dunába. Én sokáig bámultam a vizet. Remélem békére lelt.

Szia Ada! Kiss Adrián, két s-sel. 

Egy sokak számára ismert kép ugrik be azonnal, most h rád gondolok. Az oviban ülünk a padon, szépen, ünneplőbe öltöztetve. Mikor ezt a képet nézegettük, mindig azt mondtad, hogy: „Itt már adtunk magunkra!” Röhejesen néztünk ki, de már egymás mellett ültünk. A barátokról készítettek közös fotót is. Én bamba arccal néztem valahova, te kedvesen a fényképezőgépbe. Lábunkon keksz-szandál, a mai napig nem tudom ezt miért így hívtad. Az enyém a földön, a tiéd a levegőben, ugyanis nem ért le a lábad. Már akkor is több mint egy fejjel nagyobb voltam, és ez így is maradt. Mindig én néztem le rád. Most már fordítva van. 

Bármennyire is én voltam a magasabb, te voltál a főnök. Már az oviban is. Mikor a Lenkefi Laciék elrabolták a Lehr Gabit a Ligetben, a játszótéren, te adtad ki a parancsot, hogy meg kell mentenünk. Meg is mentettük, és így lettünk legjobb barátok hárman. 

Emlékszem az ovitól egy sarokra laktatok akkor, és mennyit játszottunk nálatok. És mennyit rosszalkodtunk az oviban, be is voltunk fenyegetve az Ancsa néni által, hogy levisz a pincébe ha így folytatjuk és akkor majd elvisz minket a Kun Béla. Időközben pedig a húgaink is összebarátkoztak. Aztán az ovinak vége lett, Lehr Gabi lemorzsolódott, másik iskolába ment. De mi megmaradtunk, mentünk együtt a Szent Istvánba.

Micsoda évek következtek. Rengeteg élmény, kaland, újabb barátok. Te jó tanuló voltál, én kevésbé. Te tudtál suttogva beszélni, én kevésbé. Én hamar a rosszgyerekek közé lettem sorolva, te nem. Viszont sosem volt ez akadály számunkra. Maradtunk, akik voltunk. Gördeszkáztál, én is akartam. Görkoriztál, én is akartam. Horgásztál, én is akartam. Én kosaraztam, te azt nem akartál. 

Az első filmet is, amiben szerepeltem, te vetted fel. Videokamerát hoztál és már forgattunk is.

Aztán egyszer csak közölted, hogy színházban szerepelsz. Én meg nagyon büszke voltam, az én barátom, színházban. Megnéztünk téged az Operában, aztán később az Operettben. Rém irigy voltam, micsoda jó dolgod volt, színpadon, énekelsz, táncolsz, megtapsolnak. Mindent olyan természetesen és magabiztosan csináltál, hogy nem is értettem mi ebben a nehéz. Csak sok-sok évvel később jöttem rá. 

Aztán engem eltanácsoltak a sulinkból. Körmendre kerültem, és a mai napig megvan az a kis kosárlabda, amit a Pálcitól és tőled kaptam, hogy azzal tanuljak meg zsákolni. Meg is tanultam. Ekkora távolságból is kitartottunk egymás mellett. Sőt nyáron jöttek a Kresz táborok, a horgászások Napalóval, a Nagypapáddal. Sok új közös barát és közös élmény, egészen az általános iskola végéig, amikor is közölted, hogy mész egy újabb válogatásra, egy új darabba. Én meg gondoltam, ha te mész akkor most már nekem is ott a helyem, az nem lehet, hogy ne együtt próbáljuk meg, pláne, hogy Bálint barátunk is ment. És így vissza is kerülhettem Pestre. Mindhármunkat beválogattak a Valahol Európában c. musicalbe.

A színházzal egy új világ nyílt meg számomra, amiben te, akkor már otthonosan mozogtál. Mindenkit ismertél, és téged is mindenki ismert, szeretett. Nagyrészt neked köszönhettem, hogy a színészkedés magával ragadott, és szintén örök barátom lett. 

Közben te gimnáziumba mentél, és mivel nekem nem volt gimis osztályom – ha emlékeztek, rossz tanuló voltam, így csak szakmunkásba vettek fel – hát kaptam tőled egy gimnáziumi osztályt is. Újabb életre szóló barátságok kötődtek, de tulajdonképpen folyamatosan adtuk-vettük egymás között a barátokat. Így ülhettem ott az érettségi banketteden, a „közös” osztályunkkal. Így nőttünk fel.

Te a gyerekszínészet és a gimi végével elbizonytalanodtál, és mindenfélére gondoltál, hogy mivel foglalkoznál. Próbálgattad a szárnyaidat, akár csak én és mindenki más. 

Nekiindultál és több országot is bejártál, hátha valami jó ötlet jut eszedbe. Voltál Amerikában, Izraelben. 

Aztán egy nap odaálltál elém és azt mondtad fodrász leszel. Nagyon jó ötletnek tartottam, támogattam az ezt az ötletedet.

Viszonylag hamar kiderült, hogy mennyire tehetséges vagy. Már tanuló korodban sikereket értél el, és mire elvégezted a fodrászsulit, már versenyekre jártál. Már végzett fodrászként jutottál el nagy világversenyekre is, Las Vegasba, Moszkvába, ahol hihetetlen eredményeket értél el. 

Sztárfodrász lettél és hamarosan te fésülted a hazai sztárvilág krémjét. Azzal a fésűvel, ami már az oviban is a jeled volt. 

Tényleg klassz, sikeres pályát találtál magadnak. Bekerültél egy kiemelt helyre, ahova nem sokan kerülhettek be. 

Aztán sajnos jöttek a nehéz napok, a Nagypapád és később Anyukád is itt hagytak, amit te nagyon nehezen viseltél. Nehezen, mert nagyon szeretted őket, és tudtad, hogy ők is mennyire szerettek téged. Sajnos azt viszont sosem vetted komolyan, hogy vagyunk még páran, akik nagyon szeretnek.

Nem tudtad feldolgozni a feldolgozhatatlant, nem tudtad legyőzni a legyőzhetetlent.

Elindultál egy olyan úton, amin már nem tudtam veled menni. Hiába próbáltalak, próbáltunk visszafordítani, igazán sosem akartál visszafordulni. 

Itt hagytál Ada. Engem, minket. Itt hagytad Édesapádat, akinek kettétört a szíve, aki tehetetlenül nézte, hogyan távolodsz. Itt hagytad a testvéreidet, a Húgodat, aki a végsőkig küzdött érted, és bízott benned, hogy meg tudsz állni.

Nem tudtál.

Az ollódat, a fésűdet hátra hagytad, minél hamarabb szerettél volna már Anyukáddal lenni. 

Nem tudok rád haragudni. Csak nagyon fáj. Fáj, hogy csak ilyen rövid időt tölthettünk együtt. 

Fáj, hogy nem láttam a gyerekeidet megszületni. Fáj, hogy nem láttalak boldognak. Fáj, hogy nem együtt öregedtünk meg.  Fáj, hogy nem hagytad, hogy segítsünk. Fáj, hogy nem érezted a szeretetünket. 

Pedig mondtam neked. Csak lehet, hogy túl magasról mondtam, és nem hallottad igazán.

Ada, barátom, testvérem.

Kiss Adrián 

Két s-sel.

🖤❤️

Minden nap elolvasom…és nézegetem a képeit mindegyiken mosolyog. Bárcsak megfogtad volna valamelyikünk kezét. Nem engedtük volna el. Sosem.

2020. 06. 19. péntek 9:22. Vegyél egy mély levegőt, először mindig csak egy dologra koncentrálj.

Tegnap 2020. 06. 18. csütörtök délután 3 óra körül, 40. életévében elhunyt a Testvérem. Megállt a szíve.

Délután jött a telefon.

Kislányom ülsz? Meghalt a bátyád, meghalt a bátyád, meghalt a bátyád. Feltört belőlem a kínkeserves zokogás. Összeszedtem magamat és elindultam, megpróbáltam villamoson utazni, de egy megálló után le kellett szállnom mert úgy éreztem elájulok. Gyalogoltam. Az agyam mozgatta a testemet mert én biztos nem voltam ott. A szám kiszáradt és minden ember olyan elmosódott kép volt mellettem. Fél négytől este 9-ig tartott a „procedúra”. Különféle mentősök, rendőrök, helyszínelők, orvosok és végül, akik elvitték. Talán fura, hogy ezt írom egy ilyen helyzetben, de mivel mostanában csak a negatív megnyilvánulások mennek. Mindenki nagyon „kedves” volt, talán a második körös mentősök orvosa meg ápolója volt kicsit karcos, de őket leszámítva rendben voltak. Néha eltűnődőm, hogy ki vállal ilyen munkát, bár ahogyan a születésnél segédkeznek az emberek úgy a halálban is szükségeltetik.  (Tudom látom, hogy nagyon sok a DE már most pedig még sehol sem tartok)

Tegnap este már nem sírtam ellenben az a néhány ember, akit felhívtam igen. Nem vertem nagy dobra. Csendes megemlékezés lesz kizárólag családi körben, a temetést és minden mást is nekem kell elintézni, van segítség és ezért nagyon hálás vagyok. Hókipóki senkit nem akar „meghívni” és bár tegnap nem értettem ezzel egyet, a két órás alvásom után és némi gondolkodás után úgy döntöttem ez a helyes. Ez a mi gyászunk, az enyém. Talán nem sokan tudjátok, de évekig küzdöttem a démonjaival. És ezt majdnem elfelejtettem amikor tegnap hibáztatni kezdtem magamat. Most is arra gondolok, hogy mit csinálhattam volna másképp. Megszeretném kímélni magamat és a családomat minden pillantástól és az okos, kurva okos megjegyzésektől. Számunkra ez a helyes. Előre is bocs, ha valakinek a saját barátikörömből nem szólok. Miután végső búcsút veszünk tőle kénytelen leszek néhány embert felhívni. Addig ide öntöm ki a szívemet egy privát üres lapra. Amit csak a temetés után fogok közzé tenni a blogomba. Addigra sok betű lesz rajta.

Kedden még megköszönte a sütit amit sütöttem…és most már nincs sehol.

 

2020. 06. 19 17:46 Én tényleg próbáltam ma enni, több kevesebb sikerrel ment is a dolog. megettem egy falat répatortát amit én sütöttem szerda este – csütörtökön akartam nekik átvinni – . Azt hiszem egy ideig főzni sem lesz kedvem, nem mintha akkora nagy étvágyam lenne. Van pár zacskós levesem majd azokat idővel felélem. Délután sétáltam egyet Hókipókival. Mindenféléről beszélgettünk, Ő is szóba került akkor félig sírva beszélgettünk tovább. Hogy fogom én ezt kibírni? Tudom, erős vagyok de tudjátok annyira nagyon fáj. Elment, itt hagyott. Tudom Anyuval van ott fent a mennyben. És ez az egy dolog ami egy picit is enyhít a fájdalmamon, mert tudom együtt vannak. Azt hiszem ez a néhány hónap kemény lesz, még nekem is.

 

2020.06.20. szombat 10:07 Sikerült aludnom 7 órát, ami rekordnak számít most. Megittam lefekvés előtt egy liter citromfűteát és bőgtem egy órát miközben néhány barátommal cseteltem jah és közben megcsináltam az online vizsgámat ami nem ment volna valaki nélkül, ezért külön hálás vagyok neked LauraLaura. Ez legalább meg van, holnap még egy szóbeli és utána 2 hónapig „nyugtom van”. Annyi minden jár a fejemben. Azt hiszem a szívem vagy 100 kilós lett, levegőt sem sikerül mindig venni. Reggel kezembe akadtak a papírok, amit csütörtökön kaptam és egy újabb sírás következett, aztán próbáltam reggelit csinálni – kettő darab vajas abonett – de le kellett ülnöm. Sokszor csak bámulok magam elé, némán. Itt van mellettem a telefonja lenémítva, amin rengeteg üzenet és hívás van, de ez most így is marad egy darabig.

 

Tegnap este eszembe jutott lefekvés előtt egy emlék vele. Sokan nem tudjátok, de én olyan 17 évesen kezdetem el tinidiszkóba járni. Ott volt a Nyugatinál egy Play nevezetű hely ahol akkoriban nagy nevű dj-k játszottak. Imádtam azt a helyet. Sok helyre elmentem volna a csajokkal de Ada mindig beoltotta Anyuékat, hogy az pont egy szar hely, szóval nem nagyon engedtek sehova. Ha mégis elmentem akkor felbukkant az egyik barátjával, persze tök véletlenül. De szerettem, ezért is, mert tudtam vigyáz rám. Ő vette nekem az első bulizós szettemet, egy rikítózöld feszülős szaténszerű nacit és egy hozzá színben passzoló csíkos felsőt, ami kicsit has kidobós volt, de még sem tolakodós. És a legfontosabb dolgot ezekhez, az első tangámat. 😊 Mert az ilyen cuccokat a nagy lányok már tangával hordják.

 

 

16:43 Tanulnom kellett volna ma – is – . De én inkább Hókipókival sétáltam egy nagyot, sütiztünk, beszélgettünk de olykor csak csendben lépdeltünk egymás mellett. Aztán toltunk egy Scrabble partit amit már 1000 éve nem és persze bucira vert. Jó volt játszani. Megöleltük egymást és hazament. Megint olyan vagyok, mint egy hal a szatyorban. Csak nézek ki a fejemből. A túlélésre játszom. Túlélem a mai napot, holnap túlélem a vizsgát és megpróbálok úgy emberek közt lenni, hogy nem bőgőm el magamat nyilvános helyen. Aztán elmegyek az Ikeába mert muszáj és megpróbálok ott sem bőgni. Velem lesz Beus, majd tartja bennem a lelkem utolsó cérnaszálát. Hétfőn képzésre megyek, ahol ott lesznek a kollégáim, egyébként amíg nem néznek rám „úgy” vagy akarnak megölelni képes vagyok tartani magamat. Remélem. Azt hiszem muszáj még egy kicsit tanulnom.

 

2020.06.21 vasárnap Levizsgáztam. Meg van a modulzáró. Persze olyan gyógyszert húztam amiról fogalmam sem volt. De a tanárral kiegészítettük egymás gondolatait. Szar volt emberek közt lenne, erősen koncentráltam, hogy ne sírjam el magamat. Kibírtam. Persze amikor Laura megölelt azért potyogtak a könnyeim. A délutánt Beuval töltöttem, ikeáztunk és először ettem „normálisan”. Sokat sétáltunk aznap. Majd haza jöttem és próbáltam nem becsavarodni. Most valahogy még nehezebb egyedül lenni. Amikor lehunyom a szemeimet látom a fekete-fehér kockás takaró alatt. Kurva szar. Elviselhetetlenül szar.

 

2020.06.22 hétfő El kellett mennem képzésre, ami egyébként jó volt. Nem csak a tudás miatt, hanem mert egy picit elvonta a figyelmemet. Délután sétáltunk és fagyiztunk egy nagyot Hókipókival. Majd haza jöttem késő déltán, megvártam Nyestet és sütöttem banánkenyeret. Egész jó lett. De már tudom min akarok finomítani. Filmet néztünk, beszélgettük sokat sokáig majd olyan éjfél után/körül el is aludtam. Jó volt úgy aludni, hogy van, aki vigyázzon rám.

 

2020.06.23-24 kedd és szerda. Munka napok. A kollégáim nagyon tapintatosak és előzékenyek voltak. Hálás vagyok, hogy ilyen emberek között dolgozhatok. Minden reggel nehéz szívvel ébredek. A napok telnek, egyik a másik után. Holnap lesz egy hete, hogy elment. Olyan hihetetlen. Ahogyan az is, hogy továbbra sem szóltam senkinek. Ez valahol rám rak egy plusz stresszt, de valahol meg némi „könnyebbséget” érzek, mert nem hívogat egy csomó ember. Amúgy sem tudok mit mondani. Fáj, szar, fos picsa és kész. Tegnap este addig telefonáltam Beuval este amíg zöldségeket nem kezdtem el beszélni és így el tudtam aludni. 7 órát pihentem. Nagyon sok mindent kell majd elintéznem az elkövetkező napokban, hetekben. A holnapi nap lesz a következő nehéz nap amikor elmegyek a papírokért és „találkozom” vele. Elképzelni sem tudom, hogy mire kell számítsak. Félek. Erősnek kell maradnom mindvégig. Nem rogyhatok össze. Én nem. Most sem.

 

2020.06.25. csütörtök. Eltelt egy hét. Olyan hihetetlen. Ma reggel elmentünk Beuval az igazságügyi szakértőkhöz. Azt hittem megfulladok amikor beléptem de vettem egy mély levegőt. Odaléptem egy fehér ruhás emberhez, elhabogtam, hogy ki vagyok és kit keresek. Kedvesen közölte, hogy ott az ablaknál kell érdeklődi. Fiatal srác. Talán még nálam is fiatalabb. Legombolt rólam egy kis pénzt majd utána visszakaptam a személyes iratait és a zárójelentést. Egyszerűen a szervezete nem működött tovább, nem akart Ő igazán meghalni bár az utóbbi időben tényleg szomorú volt de az életének sosem vetett volna véget tudatosan. Neki eddig volt megírva a története. Egy rövid történet. Nem bírtam ki elsírtam magamat. Aztán elmentünk az első temetkezési céghez ahol a nő nem volt túl kedves, a másodiknál sem volt szerencsénk mert inkább volt fagyott kutyaláb mint sem. A harmadik hely nem volt nyitva a negyedik meg valszeg megszűnt. Visszamentünk a harmadik helyre és nagyon jól tettük mert aki ott volt lány egy tündér volt, mindenben segített. Sok rossz pletyka szerint az embereket egyben hamvasztják el, ez nem igaz, nem is férnek be ketten. Szóval akit megkapunk az valóban az. A másik dolog, hogy nem tagadom szándékomban állt megnézni Őt de lebeszéltek róla a dokik is és a lány is azt mondta, hogy Ő már nem Ő. A lelke már nincs itt. Ez a mondat annyira nagyon szimpatikus volt tőle. A lelke már rég fel szállt az égbe és onnan figyel minket. Tudom, hogy az utóbbi két évben többet volt szomorú mintsem boldog de az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy ez meg tud változni, képes lesz a változásra. Nem így lett. Hármunk közül talán tényleg Ő tört meg a legjobban amikor elvesztettük az Édesanyánkat és ezt sosem tudta feldolgozni. A sok diplomás kutyafasza azt mondja MINDENT FEL LEHET DOLGOZNI. Ez a világ egyik legnagyobb faszsága szerintem. Van amit az ember képtelen, inkább csak megpróbál együtt élni ezekkel a dolgokkal, hogy életben maradjon.

Délután sokat sétáltunk, fagyiztunk Beu, Hókipóki meg én. 25000 lépést teljesítettem. Aludni nem igazán tudtam.

 

2020.06.26. péntek. Újabb papírok elintézése. Egy kabaré ez a koronavírus de tényleg. Most már jó lenne ha befejeznénk ezt a drámát 15 részben. Mert az nem biztos, hogy helyén való dolog az, hogy oda mész reggel 8ra a VIII. kerületi önkormányzatba majd közlik veled, hogy mehetsz be de az esőben ázva töltsél ki egy papírt hivatalos adatokkal amit leadsz mert szükséged van valamire…picit voltam csak dühös. Egy pöttyet, majd Beunál reggeliztünk és persze el kezdett esni az eső de biztos csak azért mert felvettem az új picőmet. Majd a nap jobbra fordult mert tovább tudtunk intézni dolgokat és a nap is kisütött. kettő körül már itthon is voltam de annyira fáradt voltam testileg, lelkileg, hogy semmit sem csináltam. SEMMIT. Csak néztem ki a fejemből.

 

2020.06.27-28. szombat-vasárnap. Munka. Nehezemre esik. Amennyire használt ez máskor most annyira nem. Minden egyes kimondott szónál meg kell erőltetnem magamat. Ha egész nap nem szólna hozzám senki, most még az sem zavarna. Persze van akivel jó beszélgetni de a csönd sokat jelent számomra. Egy áldás volt, hogy vasárnap webshopoztam mert bár sok rendelés volt még sem kellett mások problémáival foglalkoznom.

Ebédidőben felhívtam még valakit, akinek úgy éreztem szólnom kell, Ő állt a legközelebb hozzá és bár biztos volt a barátságukban hullámvölgy de nem ez számít, hanem hogy képesek folytatni a beszélgetést. Ő is sírt. Én is sírtam.

 

Július elején fogjuk elbúcsúztatni szűk családi körben. Őszintén senkinek a társaságára nem vágyom pluszban, ez lehet önzőség tőlem de nem akarom, hogy rám nézzenek, sajnáljanak és ott sírjon mindenki. Elég nekem ez a pár ember. Utána szólni „mindenkinek”, hogy elment.

 

2020.06.29 hétfő. Tegnap Nyest itt aludt, így sikerül 7 órát szunyókálni. Az előző napokban összesen sikerült ennyit produkálni. Amíg van velem valaki addig minden oké aztán egyedül leszek és félni kezdek. Kábé mindentől. Este meg, szőrnyű. Utálom ezt. Még itt ülök fent az ágyamon lassan reggeliznem kéne és megmozdulnom, mert sok a dolog mára is. És holnapra is marad ügyintézés. Pénteken tartani fogok egy félig meddig pihenő napot, amikor nem intézek semmit csak itthon takarítok, mosok, elmegyek pedikűrre, sétálok, rendezem fejemben a gondolatokat. Megpróbálok magammal foglalkozni. Egész jól tartom magamat amíg nem „kell” erről beszélni. Mert akkor ott vége.

 

2020.06.30 kedd Tegnap jó pár hivatalos dolgot elintézem, leginkább a spórolt pénzem bánta mert mind elment rá. Inkább ne kezdjetek el fejben számolgatni de amikor az összeget kimondta a telenor azt hittem elájulok. Ma egy kis banki ügyintézés volt/lett volna ahol a hölgy közölte, hogy kapni fogok majd egy papírt az önkormányzattól amin ezt meg azt ki kell tölteni és csak utána tudok bármit is intézni de valszeg én nem is tudom majd csak talán meghatalmazással. Majd elmentem az Apple boltba az Andrássyn ahol egy kedves fiatalember segített nekem és elmondta, hogy amit a telenorban mondtak nekem az egy bullshit ezért sajnos vissza kell mennem oda, így is tettem Astoria telenor. Fiatal ember értetlenkedett, hogy miért nem lett ez nekem tegnap megcsinálva. Megcsinálta amit kellett de volt amiben már ő sem tudott segíteni ezért mehettem vissza az Apple-be a sráchoz aki adott néhány instrukciót, hogy mit merre. Megpróbálok vele valamit kezdeni este, úgyis itt lesz a Nyest együtt csak kisütünk valamit a dologból.

Megsütöttem a piskótatekercset, mire feltekertem a sütőpapírral, hogy henger pózban hüledezzen ki azt hittem leégnek az ujjaim de megcsináltam. Illatra finom. Pár óra múlva meglátjuk, hogy milyen is lesz amikor már a lekvárt is belekenem. Nomnom.

 

8 nap múlva el kell búcsúznom tőle. Tudom már egy jobb és biztonságos helyen van. Remélem nem úgy történik ez a „dolog” mint a Csodás álmok jönnek című filmben. Aki nem látta annak kötelező feladat megnézni egy százas zsepi kíséretében. Mert ott nem mindenki kerül bele a szép színes festménybe, hanem valaki egy zord szürke helyre. A valóságban remélem ez másképp működik. És az élet valóban rövid. Bárki akinek hivatalból a kezébe kerül a halotti bizonyítványa, elszomorodik és zavarba jön. Általában nagy többségében kedvesek az emberek velem. De hiszek abban, hogy amit adsz azt kapod vissza. Ez egy karmikus körforgás.

 

2020.07.03 péntek. Ma végre eljutok pedikűrre a karmaim mint egy szörnyinek. Lassan a cipőmbe sem férek bele. Újabb két nap telt el, nagyjából békében. Nem sok kedvem van az emberekhez. Igazából a kommunikációval állok hadilábon, mert nem baj ha vannak ott emberek csak ne kelljen beszélgetnem velük. SENKIVEL!!! Holnap meg kell írnom a búcsúbeszédet is. Próbáltam fejben összetenni. De ez nem olyan könnyű. Valahogyan ihletet kellene merítenem. Nem jutottam dűlőre azzal kapcsolatban sem, hogy hogyan tálaljam ezt a külvilág felé. Egyrészt mert akkor ez valóban a valóság lesz ami nagyon fájó. Még akkor is ha olykor nagyon pipa voltam rá. De csak az nem pipa valakire aki nem aggódik és szereti a másik embert. És olykor valóban csak egy telefon, meghallgatni a másikat. Mert akit szeretünk annak nem fordítunk hátat.

 

Soha senkire nem nyomtam rá a telefont, vagy csináltam úgy mintha barátok lennénk…Isten nem véletlenül mozdítja el mellőlünk a „barátokat”, mert ő azokat a beszélgetéseket is hallja amiket mi nem.

 

A másik dolog, mi a jobb ha megkeresem azokat az embereket akik júniusban keresték mert azokkal biztosan tartotta a kapcsolatot. Meg azt a néhányat akiket én is ismerek, bár valszeg elég elmondanom egy embernek és ő mint a kacsa segge elhápogja mindenki másnak is.

 

Vagy tegyem ki a facebookos oldalára mert szerette ha „nagyot szólnak” a dolgok. Őszintén? Nem tudom, mert én szívem szerint nem szólnék senkinek, persze tudom muszáj. Ahogyan azt is, hogy ő másképpen akarná. 5 nap múlva elbúcsúzom tőle.

 

Azért szeretek dolgozni menni mert akkor el tudom terelni a gondolataimat és ezért jó ha van velem valaki. De most egyedül vagyok. Nézek ki a fejemből. Minden „hülyeség” eszembe jut amit fiatalabb korunkban csináltunk. Emlékszem amikor belógtunk a Kossuth moziba. A halálhajó című horrorfilmre amitől nekem nyilván égnek állt a hajam de kaland volt. A sok közös családi ebéd amikor Anyukám is velünk volt. Össze kell szednem magamat, nem lehetek zombi egész nap. Már így is lemondtam egy programot. Szedd össze magadat.

 

2020.07.04. Szombat. Tegnap itt aludt nálam ismét a Nyest így nekem is volt esélyem az alvásra még akkor is ha 70 fok van fent itt a galérián. Több mint 8 órát sikerült csak hajnali 4kor keltem fel amikor kinyitottam az ablakot. Tudjátok itt körfolyosó van és amúgy is parás vagyok. Filmeztünk, ettünk és sokat beszélgettünk. Jót tett a lelkemnek. Érdekes az élet amikor pár hónappal ezelőtt megpróbáltak ellene hangolni. Nah innen tudod, hogy egy ember nem a barátod ha megpróbál egy másik ember ellen uszítani. És bár tény, hogy mi már 2x is eltávolodtunk egymástól valahogy mégis mindig vissza találunk amikor szükségünk van egymásra. Azt sem felejtsük el, hogy felnőttek vagyunk és mindenkinek meg van a saját élete. Nem sokszor fordul elő, hogy támaszkodom másokra de most nagyon hálás vagyok annak a két embernek aki szívből, feltétel nélkül támogat. Szükségünk van emberekre, akik szeretnek minket, vigyáznak ránk. Szerencsés vagyok. Azt hiszem most elsírom magamat.

 

2020.07.07. kedd. Ma nagyon sok dolgom lesz. És holnap el kell búcsúznom tőle. Utána elkezdődik a gyógyulás folyamata. Továbbra is hálás vagyok annak a néhány – egy kezemen meg tudom számolni – embernek aki most mellettem van. Biztos vagyok benne, hogy jó pár „barátomnak” lelkiismeret-furdalása lesz azért amiért „eltűntem”. Sosem tudhatjuk, hogy kivel mi történik. Ne ítélkezzünk. Csak mert az itt nagyon megy. És persze mindenki mindent is jobban tud.

 

Tudjátok lehet, hogy Szívem választottja nem éppen a szomszédban van de amennyi szeretetet, törődést, támogatást és figyelmet kapok tőle olyan mintha mindennap megölelné a lelkemet. Másoknak meg ez is fáj, tudom én. Az, hogy boldog vagyok. Boldogabb mint ők valaha is lesznek. Szar dolog az irigység. Hát nah ezek mennek meg a bárányfelhők. Össze kell szednem magamat a mosás is lejárt és nagyon sok dolgom van. Később majd úgyis találkozunk.

 

2020.07.08. szerda Elbúcsúztunk. Szép volt és meghitt. Egyszerű. A családom. Vérrokon és nem vérrokon. Elment egy másik helyre. Ahol minden könnyű és tiszta. Valahogy így képzelem el a mennyországot, egy rendes, tiszta, pozitív hely. Ahol nincsenek gondok, nem létezik a gonoszság, hazugság, álnokság. Tisztelet van, becsületesség és szeretet. Az én mennyországomban vízpart is van és sok szép színes virág. Fagylalt, vattacukor és mogyorós m&m’s. Az ég kék és felhők úszkálnak rajta. Hiszem, hogy a mennyország szép, az a „jutalmunk” a „földi pokol” után.

 

Ennek nem így kellett volna történnie.

 

Kérem mellőzzük a blog hozzászólásokat. Sajnos behányok a „részvétem” és „őszinte részvétem” kifejezésektől. Üresek.