Mindannyiunk rendelkezik bakancslistával. Más és más listák, ezer meg egyféle hétköznapi vagy furcsa kívánsággal. Általában ha valami szokatlan dolog történik velem akkor azt szoktam mondani, hogy “nah ezt is lehúzhatom a bakancslistámról”. Ez most sincs másképp. Körülbelül két hete kezdődhetett ez a derékfájás amivel szokás szerint nem foglalkoztam mert hát minek. Máskor is volt ilyen, majd elmúlik. el is múlt úgy két napra aztán az éjleple alatt visszatért és meg is tette a hatását. Mert teljesen lerobbantam. Ha azt mondom, hogy lassabban totyogom mint a nyugger Apukám, nos nem túlzok. A fenekem kitörléséhez is komoly koncentrációra volt szükségem, ezen máskor röhögnék de most nem tudtam. Nekem még soha életemben nem volt ilyen és ekkora fájdalmam. Ez most semmihez sem fogható. Tegnap zokogtam reggel Káónak a telefonba, hogy azt hiszem most tényleg baj van. Szerencsére volt lehetősége arra, hogy “kaput nyisson”. Tegnap azért meglátogattam a háziorvosomat, aki mint tudjuk nem igazán csippant. Hát van ez így. Ő még egy gyógyszert írt, de tudjuk a bogyók nem tudnak helyre hozni mindent..sőt. De legalább egy beutalót sikerült kifacsarni belőle a neuróra, ahova el is battyogtunk még délután Hókipókival. És mit ad Isten volt hely, közel 1 óra várakozás után sorra is kerültem. Megmozgatott a néni, majd közölte ad egy kis infúziót, egy órát feküdtem és bámultam amíg az összes csepp belém folyik. Az első infúziótól azt mondták nem lesz jobb. Szerdán megyek a kövire, viszont ha az sem használ akkor a többit nem adják be mert felesleges. A nyitott kapun ma beléptünk, a Dokibá, vagy velem egyidős volt de akár fiatalabb is simán. Nos hát vannak bajok, a baj neve: Spondylolisthesis Remélem jól írtam le. Ez egy velem született – mert nyilván mi más lenne – betegség, azt jelenti hogy el van csúszva egy két csigolya. Jah meg nem teljesen lettem kifejlett példány. Para volt megnézni a felvételt és szembesülni, hogy mennyire szar a testtartásom, a fejemet sem tartom egyenesen pedig én azt hiszem úgy van de nem, tökre jobbra döntök gyárilag. Valamint az egyik lábamat 4 kilóval terhelem a másikat meg nullával. Ez sem túl szerencsés. A bal medencém lentebb van. Soroljam még? Vicc. Egyébként maga a kezelés jól esett, akkor is ha fájdalmas volt. Összehajtogatott, meg mindenféle nagyon furmányos dolgot csinált a gerincemmel. Mivel magas a fájdalom küszöböm ezért az amit csinált csak 2-3x volt fájó. Azt mondta olyan vagyok mint egy krokodil, már ami a mozgásomat jellemzi jelenleg. Hát meg kell hagyni ilyen szépet még sose mondtak nekem. De a végére már nevettünk. Azt mondta azt lehet. Mondjuk amikor elkapta a nyakamat és a 6os csigolyámat kiroppantotta akkor majdnem elsírtam magamat de hamar emlékeztetett, hogy itt csak nevetni szabad. Csütörtökön visszatérek hozzá, és folytatjuk a kezelést…ez el fog tartani egy darabig. Azt mondta az a rossz hír, mivel ez velem született ezért minden nap tornáznom kell, plusz gyógymasszázs, plusz az Ő kezelései. A jó hír, hogy szinten tudom tartani magamat és ezt az állapotot még vissza lehet fordítani de ha most nem mentem volna el akkor már nem biztos, hogy vissza lehetne mindent “rakni a helyére”.

Ez azért most nekem egy STOP TÁBLA VOLT. Talán tényleg itt az ideje, hogy egy kis megálljt parancsoljak magamnak. Mert nincs fontosabb az egészségünknél. És ha bajunk van akkor pedig jó mélyen kell kotorászni a bukszánkban, hogy valóban megkapjuk azt az ellátást amire szükségünk van. Számomra ez mindig egy kérdőjel marad, hogy fizetem a TB-t. De minek? Az infúzió amit kapok 10.000.- a többi gyógyszerem még 3000.- Ez az ami jár nekem elvileg. A magánúton meg hát határ a csillagos ég. Jól szeretnék lenni, basszus még csak 37 éves vagyok, nem  rottyanhatok le. Ahhoz még elég fiatal vagyok. Tehát ki fogom fizetni a magánorvost mert látom rajta, hogy valóban törődik az emberrel és tudja, hogy mit csinál. Segít nekem, hogy én is tudjam.

Most ez van. Odafigyelés magamra. Első hely. Kis türelem másoktól. Aztán majd kitaláljuk, hogy hogyan tovább. Szép lassan lépkedünk előre és nem sietünk sehova. Figyelünk minden egyes lépésre.

Még 7 nap kényszer pihin vagyok. Ez most nekem újdonság. Feltornyosult néhány könyv amit elakartam olvasni, most lesz rá időm.

A nagyon izgalmas pasi sztorijaimról nem tudok mit nyilatkozni, mert nincsen. Találkoztam egy sráccal kétszer de kölcsönösen nem éreztünk semmit. Libu belefutott egy 150 centis törpébe. :)))))) Nah igen ne szegje a kedvünket semmi. Botrány milyen emberek vannak. Engem az összes jóIstenSelejtje betalál. Nevetünk, nevetünk de van úgy, hogy elfogy a nevetőpor. És nem marad semmi. Csak egy hatalmas üresség.

Szerintem én most jó darabig alkalmatlan leszek bármire is. Úgyhogy csak az keressen aki megelégszik a szinte semmivel is. :)))) És azt is csak szép lassan.