Szóval én kis naiv… mert, az történt, hogy… össze hívtam egy családi kupaktanácsot a lakás és egyéb dolgok megbeszélése miatt…meg amúgy 10 éve nem voltunk együtt sehol…szarul hangzik de legutóbb Anyukám temetésén, és ott sem beszéltünk. Nyest szerint engem örökbe fogadtak, vagy a másik kettőt. Franc se tudja. Tegnap volt az esemény délután ami köbö 15 bruttó percig is eltartott. Persze én basztam el, mert bármilyen fontos ez a lakás dolog, nekem fontosabb az, hogy idén ne temessem el az egyik testvéremet. Amilyen a jelenlegi állás, nem leszek vészmadár de ez már jobb nem lesz. Ő nem fog fényt kapni, nem fogja egyedül megoldani. Baj van, mégpedig nagyon nagy baj. Segítségre van szüksége. De nem olyanra amiket most kap. Néhányan akik megmaradtunk adnánk neki csak hát szerinte Ő teljesen normális. Tegnap ahogy rám nézett, beszélt. Agresszív volt, nem ismerem ezt az ember számomra egy ismeretlen valaki lett akitől szabályosan félek. Persze van aki szerint én ezt felfújom estébé, estébé. Hát nem tudom. Mindenesetre kurva nagy gáz van. És tudom addig nem csinálhatok semmit amíg ő azt nem mondja. De mi van akkor ha nem fogja. És a baj az, hogy nem fogja. Szép lassan minden széthullott körülötte. Lassan nincsenek barátai. Nem marad senkije és semmije. Az a helyzet, hogy a tegnapi vita után én már nem akarok semmit, képtelen vagyok jópofát vágni és nyújtani a kezemet. Gyűlöl. A saját vérem. Valószínűleg a másik sem szeret túlzottan, Ő meg hát a másik oldal akit csak a lakás eladása érdekel és, hogy minél több pénze legyen, csak neki legyen jó. Az, hogy mi lesz a testvéreivel kit érdekel. Benne azt hiszem semmilyen érzés nem maradt irántunk.

Eltűnődtem a nagy napomon, férjhez megyek…kit fogok meghívni? Az apámat, és a barátaimat akik a családom. Sokkal közelebb áll hozzám az a néhány barát, ismerős mint a saját vérem. Hogy is mondják, hogy az ember a családját nem tudja megválogatni. Ez van ez egy szívás. Igazából senkit sem kell meghívnom, mert a két legfontosabb ember ott lesz a párom és én. Jó jó meg a két tanú. De az utcán is összeszedhetek két idegent.

Szomorú, csalódott, elkeseredett és tehetetlennek érzem magamat. A munkám úgy ahogy kezd helyre állni, az emberek is itt. De a családom…nem tudom mit írhatnék. Összeomlott a rendszer.

Vágynék a csöndre, a nyugalomra. Egy kis faházra ahol nagy a kert és nincs senki csak én magam. Elmerülnék önmagamban. Oké egy tacskó lehet társnak. Szükségem lenne töltődési időre.

Úgy érzem eltűnt belőlem minden ami vitt előre, megrottyantam. Senki sem veszi észre, mert a csinos ruhák, a smink, a magabiztos fellépés és a mosoly mögé bújok de belül üvöltök a fájdalomtól. Nem jutok egyről a kettőre, a magánéletem egy kudarc. Nem jó senki. Sehogy sem. Aki felizgatja a nőiességemet, az leépíti az agyamat és fordítva. Nem megy. Hiába kapom meg azt akire vágytam ha túl sok idő telt el, nem vagyok robot. Azt szeretném ha könnyű lenne mint egy fuvallat tavasszal. Ha ugyanazt lélegeznénk be és egy időben szorítanánk meg egymás kezét. Akkor ott abban a pillanatban.

DE.

NEM ÉRZEK SEMMIT. Semmilyen téren.

Ijesztő nekem ez az érzés. Mert én egy érző szív vagyok. Egy csodabogár. Igazi halhatatlan Lélek. És most üres vagyok. 2018.06.16 szombat 21:32

Menni fogok tovább, de most meg kell állnom, le kell nyugodnom. Ki kell találnom, hogyan tovább. Az életem minden kis szegmensében.

 

Lélegeznem kell, újra. És. újra.