…nem tudom mit kéne írnom. Most már inkább van vasárnap mintsem szombat…tartok haza. Igazából maradhattam volna a csapattal és mehettünk volna piàzni de most inkább az agyamra hallgattam. Nagyon rám férne egy parti. Olyan igazi…kiengedni, tombolni mindent. Nah majd 16.-án egy jó Vad fruttik. Már nagyon várom. Nagyon nagyon.  Szüksègem van a lazításra. Egyébként kaptam valami választ. Én nem gondolom azt, hogy ez egy lefutott ügy. – és talán nem is akarom, hogy az legyen. Nem lehetne azt, hogy néha én Ms. Józanész ne gondolkodjèk?! Nem akarok. Viszont én sosem leszek az a nyílt, mindent kitárok tîpus. Sokkal inkább maradok olyan amilyen vagyok. Ma valahogy együtt éreztem azokkal az emberekkel akik “gyengébbek”…irigylem ezt a gyengesèget. Néha nekem is szükségem lenne erre, hogy beüljek a sarokba és kisírjam magamat. Vagy, hogy egész egyszerűen megöleljem azt akinek az ölelésére vàgyom. De aztán valahogy elbátortalanodom. És csak meg maradunk a cica bajusz húzkodásnál. Ami ideig óráig mókás de aztán az ember többet és többet akar. Sajnos ilyenek vagyunk mi gyarló emberek. Nem elég semmi. A mai nap után azt sem tudom, hogy mit gondoljak. Tudom…inkább semmit. Csak hát ezt olyan könnyen mondjuk. Ne gondolj erre, ne gondolj arra. Legyél erős, értelmetlen az egèsz…én is ilyen okosságokkal áltatom magamat. 

Ami a múltamat illeti…a környezetem szerint túl udvarias vagyok. Úgy döntöttem, hogy ennek a bejegyzésnek a befejezéseként, pontot teszek a végére. Holott nem én akartam ezt a pontot…de most már eltelt 2 hónap. Itt az ideje, hogy valóban vège legyen. Főleg, hogy ő akarta ezt a véget. Amivel nincs is gond. Tényleg. Tovább szeretnék lépni. És nem szeretném, hogy visszahúzzon csak azért mert neki így könnyebb. 

Nekem meg most marad az álmodozás világa. Mert most így jó. Jó érzés gondolni valakire. Még akkor is ha tudom, hogy ez a dolog, szinte esélytelen. 🙃😉😳🤓😇😎😱🌈🍭🎨🤢❤️🐰