Várom a metrót. Megyek a cuccaimért. A mimikám a semmit tükrözi. Azt nem mondom, hogy vissza másztam a csigaházamba. Kicsit már szűkös és le kéne szoknom erről ennyi idősen. Csak a világomba tértem vissza, tudjàtok amiben a csigaház található. Ebben a pillanatban nem érzek semmit, nem gondolok semmit – de majd egy óra múlva térjünk vissza erre a dologra -, nem áll szándèkomban cseverészni vele. Már nincs miről. Jé új metró…ilyennel se utaztam még. Eléggé vilàgos van. Ki írja digitálisan a következő megállót. Beszèl is…óriási 😊😂😆😎 Haladunk a korral. Ne kiabáljunk el semmit. 

3 vényt kell begépelnem és készen vagyok. Már csak meg kell tanulnom. Minden nap kettő és talán végzünk is vele. Az teljesen elszomorított, hogy a tanár aki ezeket “tanította”, maradjunk annyiban, hogy nem volt túl pontos. A könyvben sok ellentmondást találtam az anyagokról. A vizsgàn jó lenne ha nem f@szságot mondanék, csak mert tanàrnőnek már nem fog az agya. Főleg nem ennyi pénzért. Amiről inkább ne is beszéljünk, még nem tudom, hogyan fizetem ki a tandíjamat..vagyis vannak ötletek. 

Kálvin tér várom a másik metrót. Nem sok levegőt kapok. De erős vagyok. Csak megyek és jövök. Minden rendben lesz. Túl leszek ezen is. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy sokkal nagyobb visszafordíthatatlan fájdalmakat éltem meg, ez ahhoz képest…semmi. Csak hát nehèz elmagyarázni a szívemnek, hogy “majd jobb lesz”. És azt sem szeretnèm, hogy a barátaim ezt mondogassák. Most jó ez a csönd. Nem sírtam, egy darab könnycsepp sem hullott mèg ki…majd egy váratlan pillanatban. Úgy szokott. Kis piszok. 🙃🙂😋

Rájöttem, hogy sokkal könnyebben írok ha jövök megyek, mintsem, hogy otthon leüljek és nyugiban gépeljek. …bikás park következik. 

Az a jó néhány ember akivel nem osztottam meg a blogomat talán elgondolkozhatna a “miérten?” A legtöbbjüknél nincs ok..időre van szükségem. Most azt érzem ez a helyes. Nincs szükségem közönségre. Csak annak a pár embernek a bizalmára…persze volt aki elszólta magát..nem baj, bennem nincs harag. Megoldódik. 

2 perc sem volt az egész, találkoztunk és elváltunk. Végleg. Könnyesek lettek a szemeim de nem tudtam sîrni. Most sem tudok de rám férne pár ital. 

Elmúlik. Elmúlik. Elmúlik.

Jah igen, csak, hogy tudjátok hatalmas szívem van és jó lelkű vagyok, ô meg sajnálja, hogy nem tudta megadni azt amire vágyom – mintha tudná…! Fogalma sincs róla.