Ma tettem egy kijelentést, miszerint abbahagyom az írást, Nos némiképpen füllentettem. Tegnap történt egy törés az életemben – vagyis azt gondoltam az – nagyon kiakadtam. Nagyon. Szerintem sosem éreztem még ilyet, az egyik barátommal percekig üvöltöttem a telefonba, nem kellett volna de sok minden kijött belőlem aminek már régebben ki kellett volna. Aki ismer az tudja, hogy nem szokásom megemelni a hangomat, kiakadni is ritkán szoktam. Tegnap minden összejött. Könnyes tekintettel dolgoztam, majd mire hazaértem már sírni sem volt kedvem. Az agyamban újra és újra lejátszottam az eseményeket, hogy hol kerülhetett porszem a gépezetbe. Végül csak a hangjára aludtam el. Nem tudom, hogy mi lesz velünk. Egyáltalán lesz e MI. Most először érzem azt, hogy jó tartozni valakihez, és nem akarom a könnyebb utat választani. Persze ehhez az kell, hogy ő is partner legyen. Meglátjuk. Nem rohanunk. Azt gondolom, hogy az emberek képesek megoldani bármit…ha akarják. Nyilván ha nem az egy más tészta.

Ma olvasták el a legtöbben a blogomat, a múltamat. Nem vagyok büszke a tegnapi írásomra de nagyon kiborultam. Úgy éreztem mint akit sarokba szorítottak és nem tudok mozogni. Az még inkább nem segített, hogy két barátom is kioktatott. Milyen érdekes az élet, mert amikor nekik bajuk volt én csak odatettem a vállamat had sírjanak. Ehelyett ők meg beolvastak nekem. És ehhez kapcsolódik ahova szeretnék kilyukadni. Sokkal kevesebbet fogok írni a magánéletemről és megválogatom, hogy kinek mit mondok el. Most meg lehet sértődni.

Ez a blog nem fog facebook nyilvánosságot kapni. Olyan embereknek fogom csak elküldeni akikben maradéktalanul megbízom.

Nyest szerint nem kéne törölnöm a “másikat”…meglátom mi lesz a sorsa. Most ezer más dolgom van.